Bégni, vagy nem bégni

A blog alaphangulatától elütő, elszállt filozofálgatás következik, az olvassa el, akit érdekel a lelkem, egy kicsit. Akit nem igazán, az ugorjon, ígérem a következőkben ismét Borkáról következnek aranyosságok, csak ez most kikívánkozott.

„Jó ez a tábor, csak az a baj, hogy én sehová se tartozom igazán. A kicsikhez túl nagy vagyok, a nagyokhoz túl kicsi.”
Ezt a mondatot a 14 évesen írt naplómban találtam. Miért idézem? Mert még most is aktuális, hiába telt el több, mint tíz év...

Mert hát nézzük csak:

Fiatal csajnak túl anyuka vagyok, anyukák közt túl fiatal. (Ergo gyakorlatlan kis csitri.)

Vékonynak túl kövér vagyok, kövérnek túl vékony.

Bölcsésznek túl eccerű vagyok, eccerűnek meg azért mégiscsak túl művelt.

Gazdagnak túl szegény vagyok, szegénynek túl gazdag.

Szépnek túl tökéletlen vagyok, csúnyának meg túl csinos.(Mert a csinos, mint tudjuk, nem egyenlő a széppel...)

És így tovább.

Anyukaként ezek a dolgok hatványozottan kijönnek, legalábbis én úgy érzem. Mert sehová nem tartozónak nem jó lenni, tehát nyilván a gyerekemet is meg akarom ettől kímélni. Ugyanakkor konzumbirkát sem akarok belőle nevelni, és itt most a hangsúly nem is a konzumon van, úgy általában nem akarom, hogy bármilyen nyáj bégető tagja legyen.

Pedig az olyan könnyűűűűűűű! Persze, sok szempontból nehéz is, hiszen a nyáj szabályait be kell tartani, de mégis mekkora könnyebbség, hogy nem neked kell agyalni a szabályokon, készen kapod őket, mindenki úgy csinálja, látod, hogy ez ejdejó, te is szépen betartod a szabályokat.

És ez ellen épphogy nem véd, ha megpróbálsz hűde alternatív lenni, mivel a másképp-csinálók is mind ugyanúgy csinálják másként. Külön kis csoportokban, de az egyes csoportok tagjai pont ugyanúgy renitenskednek.

Lehet, hogy mind egyéni meggyőződésből, vagy legalábbis a többség, legyek jóindulatú, nem vitatom. A lényeg, hogy itt is van egy előírt életforma, amit én már megint csak nem tudok minden pontjában elfogadni.

Mert igaz, hogy trendi anyunak túlontúl biomami vagyok (és egyébként is, egy trendi családban kizárt, hogy annyi népzene szól, mint nálunk :-) ), ellenben biomaminak meg bizonyára túl fogyasztói szellemű lennék. Meg amúgy is ódzkodom a biomamiság néhány alappilérétől...

Például sose szülnék otthon, mert meghalnék a félelemtől. Én vagyok az, akinek a kórház ad biztonságot. Ez azért amennyire látom, elnézhető, még lenruhás körökben is, legföljebb kapok egy kis lesajnálást, bár ehhez nem is kell olyan messzire menni, megkapom én azt közelebbről is. (Én szegény a réééémes kórházi szülésemmel. Pedig szép volt, istibizi, csak fárasztó. )

Na, ha már említettem, rögtön a következő: nem vagyok az a lenruhás típus. Tetőtől talpig Zarában már két kilométerről lerí rólam, hogy a fogyasztói társadalom elkorcsosult példánya vagyok. Pfuj.

Aztán tényleg tökre tetszik például ez a waldorfosdi, de az antropozófiától a hideg futkos a hátamon – mégiscsak keresztény ember volnék. (Ja, tudjuk le ezt is gyorsan: eddig minden templomi közösséget előbb utóbb álszentnek éreztem, így ott sem remélhetem, hogy vegyülhetek.) Mondjuk arra nem tudok garanciát nyújtani, hogy egy idő után nem kezdené piszkálni a csőrömet, ha úgy érezném, a gyerekem kevesebb tárgyi tudásnak van birtokában, mint egy állami suliban lenne, de ezt nem tudom így előre.

Ellenben igazán híve vagyok az egészséges táplálkozásnak, a bio élelmiszereknek(nem lenne rossz, ha ebben kicsivel több támogatást kapnék egyes családtagjaimtól, és itt nem éppen Borira gondolok :-) ), egyetértek a kendőben hordozással, az igény szerinti szoptatással.(Mondjuk azért ésszerű keretek közt, szerintem egyetlen egészséges csecsemőnek sem valós igénye félóránként szopni – persze ez ismét csak elvi kérdés, tekintve, hogy az LLL máglyán égetne el, mint gyermekét veszélyeztető tápszert IS adó anyát.)

A természetes anyagú játékokat preferálom, fontosnak tartom a hagyományőrzést, egyetértek azzal a kitétellel, hogy hagyjuk a gyermeket a természetes ütemében fejlődni, tökéletesen megvagyok tévé nélkül – na net nélkül már kevésbé –és kimondottan én vagyok steinerálma-mami, reggeltől estig dúdolok valamilyen népdalt, gyerekdalt.

Ha választanom kell két gyerekprogram közül, a Disney hercegnők matinéja helyett garantáltan a Kolompos táncházat fogom választani, és vagyok olyan autoriter szülő, hogy a gyerekemet meg se fogom erről kérdezni. Ellenben ha álmai netovábbja lesz egy Barbie baba, akkor nem fogom neki azt mondani, hogy ugyan kislányom játssz a rongybabáddal, hanem fog kapni. Egyet. (Ilyen szempontból könnyebb, hogy – még csak – lányom van, engem egy egyszerűen bugyuta játékra könnyebb megfűzni, mint egy agresszívre. Így ha leendő Petikém műanyag gépfegyverre áhítozik, akkor lehet, hogy tényleg csak ólomkatonát, vagy fakardot kap majd...)

Aztán: Hiszek a gyógynövények gyógyító erejében, de hatalmasat kéne ahhoz csalódnom a gyerekorvosunkban, hogy homeopata orvoshoz vigyem a gyerekemet.
Nagyon szeretek mandalát készíteni különböző technikákkal, de eszembe nem jutna közben OM hangzót intonálni - engem anélkül is kikapcsol.
A sort gyakorlatilag a végtelenségig tudnám folytatni...

Szóval még mindig igaz, hogy jó ez a tábor, csak...

(Öncélú, és nem is a teljesség igényével készült eszmefuttatás volt ez? Meglehet, nekem mégis jól esett leírni, segített tisztábban látni a dolgokat, és magamat a világban. Lehet, hogy nem is igaz, hogy sehová sem tartozom, hanem épphogy nagyon is sok körbe?)