Terhesnyavalygások

Na hadd nyavalyogjak már egy kicsit így terhességileg. Nem áldott állapot, az se hordott még ki egy gyereket se, aki szerint ez a helyes kifejezés. Másállapot, esetleg. Meg várandósság is, mert várom Őt, hát hogyne várnám, máskülönben végig se csinálnám ezt a hajcihőt. :-)

Pedig nincs is sok nyavalyám, tudom, hogy sokan boldogok lennének ilyen terhességgel is, de azért jólesik kicsit elsorolnom sokasodó nyűgeimet.

Hányás, rosszullét: most összesen 4 alkalommal jutottam odáig, hogy leborulva áldoztam a nagy fajanszistenség előtt, ez kiskutyafüle ahhoz képest, hogy Borival 10 héten át masszívan hánytam napjában kétszer. Meg ez már amúgy is régen volt, utoljára nyár elején fordult elő ilyesmi. Csak megemlítettem, de menjünk is tovább, aktuális nyavalyákból is össze tudok szedni egy csokorra valót.

A hajam ronda. Ezen kicsit meg vagyok sértődve, mert Borival anno gyönyörű lett, dús és fényes, és teljesen zsírmentes, akkoriban elég volt hetente egyszer hajat mosnom. Most nincs ilyen jó dolgom, maradt a szokásos, tőnél zsíros, hajvégnél száraz kombináció.
A hajszálerek az arcomon is kitágultak, jó rondák.

Ez nem túl nőies, de bevallom: folyamatosan izzadok, mint egy ló.
Szintén nem egy finom vallomás, de a melleim engem személy szerint két hatalmas, ámde fonnyadt görögdinnyére emlékeztetnek. Mondjuk végső soron lényegtelen, hogy engem mire emlékeztetnek, a lényeg, hogy Lacit állítólag nem erre.

Elérkeztünk a legkritikusabb pontomhoz - terhességtől függetlenül a legproblémásabb testrészem: a hasam. Viszket, húzódik, hájas, és épp ma reggel konstatáltam, hogy minden elképzelést felülmúlóan csíkos. :-(

Jó az összes eddigit csak félig poénból nyavalyogtam, de ez az egy komolyan elkeserít, 25 évesen valahogy nem dob fel a gondolat, hogy soha többé az életben nem vehetek föl bikinit nyilvános helyen.(Nem túlzok, ez már az a kategória, amit büntet az ízlésrendőrség, gyengébb idegzetűek elsírnák magukat a látványomtól a strandon.) Illetve ugye van a sebészkéses megoldás, de az sem egy vonzó alternatíva számomra. Pedig kentem én (és masszíroztam, és csípkedtem, és váltózuhanyoztam, és ráolvastam) Borival is, most is, drágábbnál drágább, majd olcsó, de garantáltan hasznosnak mondott csodaszerekkel, de ezúton üzenem minden érintettnek: kár a gőzért, ez színtisztán hajlam kérdése, ha a bőröd repedni akar, hát repedni fog, ha mannával kened, akkor is.

Ehhez képest a lábamon lévő visszereken már csak kacagok. Mondjuk azok tényleg kispályásak, nem is fájnak, és csak közepesen rondák. (Úgyse látok el odáig a hasamtól.)
Mozgásom erőteljesen emlékeztet egy mozgáskorlátozott pingvinére.
A gyomrom rengeteget ég mostanában, Borival az elején égett, Hugival csak most kezdődött. A hasgörcsökről meg nem is beszélek, sajnos vannak, és egyáltalán nem a fájdalom a legrosszabb benne, hanem a pánik, hogy nehogy már megszülessen ez a gyerek idő előtt. Most azt beszéltem meg vele, hogy ha még legalább 6 hétig jókislány lesz, és bentmarad, akkor ha kibújik, kap csokit. De lehet, hogy anyatejben maradtunk, már nem emlékszem. :-)

És akkor a lelkemről még nem is szóltam, pedig lenne mit. Nyargalásznak bennem a terhességi hormonok le, s föl, és bár igazán könnyed stílusban csevegek erről bárkivel, teljesen őszintén szólva rég voltam ilyen depresszióközeli állapotban, mint most. De legalább pontosan tudom az okát, és azt is, hogy csak időszakos.
Nem csak az aktuális bezártság, és tehetetlenségemből adódó nehézségek okozzák a rosszkedvet, levertséget, hanem azt is bevallom - ha már ilyen őszinte lett ez a bejegyzés - hogy rendesen teli vagyok szorongással, hogy miként fogom megállni a helyemet kétgyerekes anyukaként.
Igazán sokat segít, hogy kivétel nélkül mindenki, akivel szót váltok erről, azzal kezdi: hát igen, az eleje borzasztó nehéz lesz... Függetlenül attól, hogy az illetőnek van-e akár csak egy gyereke is, ezt mindenki tudni véli, hogy én meg fogok pusztulni. Szép kilátások.

Nem vagyok mindig ennyire negatív (de mostanában azért többnyire igen), és mindettől függetlenül nem csak a társadalmi elvárások miatt mondom, hogy nagyon várom, és máris imádom a kisebbik lányomat, hanem mert valóban így van, nem ő tehet róla, hogy nehéz ez a helyzet.
Hát csak gondoltam ezt is megosztom kedves olvasóinkkal, hátha valaki kíváncsi a szegény kisterhes panaszaira.

Ja, és még azt akartam mondani, hogy feltöltöttem az albumba az októberi képeinket, jó sok, de szépek, meg viccesek, nézzétek meg!

Csak egy szösszenet

De muszáj leírnom, annyira nevettem rajta, tulajdonképpen Borka első félreértésen alapuló gyerekszáj szövegéről van szó, amit ma alkotott.

Uzsonnára almát és répát reszeltem neki. Míg készítettem az ételét, ott téblábolt köröttem a konyhában, már elég éhesen, én meg nyugtatgattam, hogy mindjárt kapja az uzsonnát. Mondtam neki: Borikám, mindjárt készen van az uzsi, almát kapsz, RÉPÁVAL.

Sajnos nem tudom leírni, hogy milyen fejet vágott erre, de egyszere volt döbbent, csodálkozó, és elgondolkodó. Majd, mint mikor felvillan a lámpa, egyszerre kiderült a kis arca, és boldogan kezdett brekegni: kkkkkkaaaaaaa!

Hát annak, hogy répa, semmi értelme az ő fogalmai szerint, hát kiötlötte, hogy biztosan BÉKÁT mondtam. Almát, békával. Jó kis uzsonna, nem? :-DDD

Azt hiszem megalkothatom a "Borkaszáj" címkét, tartok tőle, hogy lesz még egy pár ilyen gyöngyszemünk. :-)

Mindennapi Borkaságok

Az utóbbi pár bejegyzésnek nem Bori állt a középpontjában, mindig akadt valami más írnivalóm. Ez nem feltétlenül baj, de most már mindenképp szeretnék írni róla is, mert igazán van miről.
Minden túlzás nélkül, őszintén állíthatom, hogy Borka rengeteg módon aranyozza be mindennapjainkat, igazi élmény vele lenni. Nyílt színen bevallom: el vagyok varázsolva a lányomtól. :-)
Szerintem végtelenül finom, kedves és bájos természete van, ugyanakkor igazi kis kópé, klassz humorérzéke van, és hihetetlen jópofa dolgokat talál ki.

Nehéz így rendszerezve összeszedni...
Az biztos, hogy mostanában mi a szövegelésén derülünk a legjobbakat. Nagyon sokat beszél, rengeteg mindent megnevez, igaz, ha objektív akarok lenni, el kell árulnom, hogy nem beszél kimondottan tisztán, kívülálló nehezen értené meg. Mi viszont 99%-ban megértjük őt.

Fő érdeklődési köre a természet, azon belül is az állatok. De kerti sétái során - amiket leginkább a nagymamájával szokott megejteni - rendszeresen megnevezi a fát, és a követ is. Ezeket pontosan úgy ejti, ahogy kell. A kerti séták egyik nagy sztárjának, a gyíknak, azonban külön Borka-féle neve van: kügy. Már mesekönyvben is megismeri, igaz, a kígyó és a vízisikló is ezen a néven fut, de hát a hasonlóság vitathatatlan.

Könyveket nézegetve megismer sok állatot, és lelkesen skandálja a nevüket. Kedvencei: a béka (kkkkkkkaaaaa - irtózatos hosszú brekegést kell elképzelni, nem értem, hogy nem fullad meg, vöröslő fejjel fél percig is kuruttyol), a kutya (még mindig vava) valamint a kacsa (kadaaa). De tudja azt is, hogy mit mond a tehén: búúúú (náthásan tanulta meg, és komolyan ezért mond búút múúú helyett :-) ), a tyúk: ko(t), ko(t), ko(t), a kakas - akit természetesen következetesen kakának nevez, de azt jól tudja, hogy kuku-t mond, és a halacska(cuppog).
Gyümölcsök közül az almát, körtét és a diót nevezi meg, úgymint aamma, köte, didíí.
Ékszereket is tud: kötőő a karkötő, tatt, vagy valami ilyesmi, meg természetesen a hajcsat.

A kanál már nemcsak ka, hanem kadá, vagy valami hasonló. Kérdésre megmondja, hogy mi van a pelusában. :-) Bősz kakaaa a válasz, ha tényleg az van benne, és néma csend a válasz, ha nincs benne semmi. Olyankor csak néz rám, afféle "Nem érted, hogy nincs? Hagyj már békén!" fejjel.

Aztán van két szó, amiket soha senki más nem értene meg rajtunk kívül, mi is csak a következetes szóhasználatból jöttünk rá, hogy mit jelentenek. A lámpa, ami Boriul bügye, és a vízóra, amit minden egyes kézmosásnál lelkes didiee felkiáltással üdvözöl. :-)

A cserfelésen kívül mostanában énekelni is kezdett, lelkesen, beleéléssel áriázik, nagyon kedves hangon, egyáltalán nem hamisan és magasan, hanem tényleg kellemesen. Néha kérésre is hajlandó előadást tartani, de a spontán koncerteket eddig mindig pelenkázás közben adta.

Egy igazi szeretetgombóc! Puszilgat, ölelget minket, boldog, ha kézenfogva sétálhat velem, napjában százszor megsimogat engem is, a kistesót is, most már magától jön, és mondja a hasamat simogatva, hogy baba. Nem akarok túl sokat belelátni a gyerekembe, de valahogy azt látom az arcán ilyenkor, hogy bár nem tudja hogyan, de érti, és elfogadja, hogy az én hasamban tényleg egy baba van. Olyan gyengéden, ugyanakkor örömmel fogja meg mindig a hasamat, ezért is gondolom, hogy a lényeget érti.

Gondoskodó kis lényéből fakad a kedvenc játéka: mindent és mindenkit megetet. Az összes állatkáját, és minket, amikor csak eszébe jut, naponta rengetegszer. Járkál körbe egy kanállal, vagy bármilyen hosszúkás tárggyal (hajkefe, csörgő, toll, pálcika ugyanúgy lehet kanál) néha főz is előtte egy lábosban(ami persze szintén dobtól vödörig bármilyen kicsit is kerek üreges tárgy lehet) és sorra megeteti az útjába akadókat. Van egy műanyag halacskája, ő szegény a tápláléklánc legaljára szorult, más állatai nem szokták megenni egymást, de ezt a halacskát már mindenki, még az igazán szelíd Malacka is megkóstolta. :-D

Nálunk még a zokni sem marad éhen. :-)

Az állatkáit, babáit is dédelgeti, puszilgatja, hurcolja magával, sőt könyvet is nézeget velük. Egyébként, bár rengeteg mesélést igényel, újabban már egyedül is remekül elnézegeti a képeskönyveit. (De a képhez sem ragaszkodik, ma délután például a Kommunista Kiáltványt tanulmányozta elmélyülten, vagy 5 percen keresztül. :-D Remélem nem lép politikai pályára. :-) )

A kedveskedésen kívül mókázni is nagyon jól lehet vele, mindenféle viccelődésre, csikizésre, dobálásra, hangos, boldog kacagás a válasz, még fáradtan is. (Egyedül a délutáni alvás után nincs viccelődös hangulatában, olyankor ébredés után 5-10 percig még dédelgetést igényel.)

Partner bármiben, igazán megértő, majdnem mindent meg lehet neki magyarázni, el lehet vele fogadtatni. Van akarata persze, és nála is eltörik néha mécses, ha valami nem úgy történik, ahogy ő akarta, de nagyon nagyon fáradtnak kell ahhoz lennie, hogy ebből komoly sírás kerekedjen. Általában pár nyösszenés után megérti, hogy ezt most tényleg nem lehet, kevés ilyen dolog van, tehát nem nehéz betartani, és olyankor komoly kis fejjel szipogva már ő magyarázza nekünk, hogy mem, mem, vagyis hogy nem szabad.

Ha ő nem akar csinálni valamit, azt magakérető neee, neee szócskával hozza tudtunkra. Ezen sokat nevetünk, mert utánozhatatlanul vicces a hangsúly, és a hozzá tartozó kézmozdulat. Tényleg olyan ilyenkor, mint valami békebeli jóházból való úrihölgy, aki szeretné ám, de neeeem, szó se lehet róla, ő tisztességes lány. :-D Borival is pont ez a helyzet, többnyire csak amúgy tisztességből ellenkezik, leginkább evésnél, de ha ráhagyom, fél perc múlva már folytatja is az evést, ivást. (Továbbra is nagyon jó evő, nem válogat, ez az ellenkezősdi tényleg csak a kötelező kűr része. :-) )

Nem is tudom, mit írjak még... órákig tudnék írni róla, és akkor sem tudnám, hogy hogy mutassam be csöpögés nélkül, hogy mennyire édes, kedves természetű, szeretnivaló gyerek. Jó vele lenni nagyon. :-)

És ismét játék

Újabb játékra kaptam meghívást. Méghozzá két helyről is, úgyhogy most már igazán illik teljesítenem a feladatot. :-)
Csigamama és Nórikáék is szeretnék, ha megosztanék magamról 7 dolgot, amit eddig nem említettem.

A játékszabályok a következők:
1. linkeld be a blogodba azt, aki kipécézett
2. ossz meg magadról hét dolgot, akár különleges, akár hétköznapi
3. pécézz ki 7 embert, nevezd meg őket és linkeld be a blogodba
4. egy hozzászólásban értesítsd őket a blogjukban, hogy ki lettek pécézve.

Hát legyen: :-)

1. Balkezes vagyok.
(Néha kétbalkezes, de ez más kérdés. :-) )
2. Még soha nem tört el egyetlen csontom se, így nem is tudom, milyen érzés gipszben lenni, viszont az arccsontom 5 évesen elrepedt egyszer, ugyanis elfújt a szél egy nagy viharban a Balatonnál, és nekirepített a teraszunk élének.
3. 11 évig tanultam zongorázni. Ez jól hangzik, de mivel sosem voltam szorgalmas, ezért csak olyan közepes, nagyon iskolás szinten tudok muzsikálni. Viszont vágyom egy zongorára(vagy csak egy pianinóra) ha lenne, szívesen játszanék rajta.
4. Borzasztó félős vagyok. :-( Hétköznapi dolgoktól, mélységtől, magasságtól, extrém balesetektől, és egyáltalán ezerféle dologtól bírok parázni.
5. Gyerekkoromban fölvettek a Magyar Rádió gyerekkórusába, sikeresen végigjártam a többfordulós felvételit, de végül mégsem léptem be a kórusba, mert nem volt kedvem átmenni a kórusiskolába, a sajátomból meg nem engedtek volna el annyi fellépésre. Lehet, hogy kár, én ma már inkább csak érdekességként tartom számon, így is évekig énekeltem különböző kórusokban, ha nem is ennyire nívósban, mint a rádióé.
6. Szoktam csúnyán beszélni, főleg ha dühös vagyok. Nem azért említem, mert büszke vagyok rá, sőt küzdök ellene, főleg Bori miatt, de ez mondjuk a blogból tényleg nem derül ki, és ennek azért örülök, hogy legalább írásban vissza tudom fogni magamat. Élőszóban pl. az előző bejegyzés szövege is kicsit vulgárisabban hangzana...
7. 3 testvérem van, egy nővérem, egy húgom, és egy kisöcsém, de mindegyikük féltestvérem - és például a húgomnak, meg az öcsémnek a nővérem egyáltalán nem rokona - bár nekem ettől még mind ugyanolyan édesek. :-) Szóval kicsit kusza családom van, sokan többszöri magyarázat után sem értik, hogy akkor nálunk ki kinek a kicsodája.

Most ezek jutottak eszembe így hirtelen.
Hú, nem is olyan könnyű találni 7 további játékost... nézzük csak...
Pocakos Macska, RKriszta, Ingrid (bár lehet, hogy ő már unni fogja, mert én emlékszem rá, hogy néhány hónapja ő már megosztott magáról egy hasonló listát a blogján, szintén egy játék keretében...Szóval Ingridem, csak ha van hozzá kedved.)Valamint: Orsi, Áron és anyukája Bea - és ez esetleg tényleg lehetne két kör, hiszen Áron már komoly nagyfiú, biztos róla is akad 7 érdekesség, de természetesen nekik adunk most egy kis haladékot, mivel úgy értesültünk, hogy Bea épp egy intenzív náthával küzd, ezúton is jobbulást neki!
És végül, de nem utolsó sorban AnyabanyaÉvi listájára is kíváncsiak lennénk.

Valami, amiről nem terveztem írni...

De úgy érzem nem tudom magamban tartani a véleményemet.
Botiról van szó, a kisfiúról, akiről írtam itt a blogon pár napja. A legtöbbeknek nemigen kell magyarázni, hogy ki is ő, egy pici hős, aki keményen küzd most egy szörnyű betegséggel, a leukémiával, és sajnos egy agyvérzés utóhatásaival is meg kell bírkóznia.
Mióta írtam róla, sokakkal együtt mindennap rengeteget gondolok rájuk, ismeretlenül is, és sok könnyet hullattam érte, és még több imát mormoltam már el a gyógyulásáért.

Amiért ismét írok most róluk, annak az az oka, hogy sajnos az ő életükbe is begyűrűzött az emberi kicsinyesség és butaság, épp most, mikor kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy mindenféle beteglelkű emberekkel foglalkozzanak.

Arról van szó, hogy Lyndy, Boti édesanyja bezárta a blogot a nagyközönség előtt, ahol nap mint nap tájékoztatta az érdeklődőket Boti hogylétéről. Csak néhány személyes barátja, ismerőse olvashatja őket tovább. Nem ismerem a döntésének pontos hátterét, ha jól értettem túl sok kéretlen javaslat, felajánlás, zargatás érkezett felé, és úgy érezte, nem bír már ezekkel is foglalkozni ebben a nehéz helyzetben.
Ami miatt úrrá lett rajtam a döbbenet, hogy emberek tömkelege nem bírja tiszteletben tartani egy beteg gyermek édesanyjának a döntését, és kígyót-békát kiabálnak mindenféle oda nem illő helyeken erre a borzasztó bánatot és aggódást átélő fiatal nőre. (Egészen biztos vagyok benne, hogy senki, aki nem élt át hasonlót, még a legjobb szándékkal sem képes átérezni azt a jeges rémületet, aggodalmat, és bánatot, amit ilyenkor érezhet egy anya.)

Nem ismerem Lyndyt, se személyesen, se virtuálisan, így én sem kaptam most meghívót Boti blogjára. És???? Akkor mi van? -kérdem én.
Így talán nem tudok imádkozni érte???? Nem tudok gondolni rá???? Dehogynem!
Világnézet kérdése, de én például vadidegen, sosem látott afrikai éhező kisgyerekekért is elmondok néha egy-egy imát, pedig se blogjuk nincs, se fórumuk, se fényképet nem láttam róluk, a nevüket sem tudom, de hiszem, hogy ettől még imádkozhatok a jobb sorsukért.

De rendben, tudom, sokan nem hisznek Istenben, ők drukkolnak, és pozitív energiákat küldenek, ez is épp olyan jó, ha szívből jön. Mert a szeretet ereje az, ami segíthet - ha ugyan, mert azért tegyük hozzá, én a hitem mellett igencsak szkeptikus is vagyok sok kérdésben, és azért lássuk már be, hogy az orvostudománynak is talán van némi szerepe egy ember gyógyulásában, és ehhez nekünk nem sok közünk van.

Na de szívből jön-e az olyan pozitív energia, amit átadója csakis akkor tud kiárasztani, ha napról napra kielégítik információéhségét, katasztrófahajhászó kedvét... Szívből jött-e az az ima, amit "gazdája" most felhánytorgat Lyndynek, és úgy érzi, neki azért cserébe jár az információ, és hogy őt, szegényt, kihasználták, potyára mondott imát.
Milyen energiaadomány az, ami csak Boti fényképe láttán hat??? Jó, rendben, mondjuk baromira ezoterikus, és ehhez én nem értek, de fénykép a wiwen is van Botiról, nézegessék azt az önjelölt gyurcsokjózsefek, ehhez nem kell a blog.

Elnézést a kirohanásért, de mélységesen felháborít ez a fajta önző, buta, elbizakodott hozzáállás, amivel a témában találkoztam... Emberek, akik komolyan gondolják, hogy Boti akkor és csak akkor fog jobban gyógyulni, ha ők minden nap virtuális katasztrófaturizmust rendeznek a blogján, és személyesen mondják meg a frankót Lyndyéknek.

Hát elnézést, ez most kibukott, és tán kicsit nyers is lett, de így gondolom.

Kicsi Boti, gyógyulj, küzdj, továbbra is ilyen bátran, ügyesen, ahogy eddig tetted, én továbbra is csendben imádkozom érted, és hiszem, hogy meggyógyulsz, de a lényeg úgysem rajtam múlik, hanem a te élni akarásodon, anyukád és apukád beléd vetett hitén, a Jóistenen, és az orvosokon.

Álmok...

Hát hozzám is elért az álmodozós játék. :-) Pocakos Macskától kaptam a feladatot, ami most kering a blogvilágban: képzeljem el az életünket 1, 2, illetve 3 év múlva, és írjam le, hogy milyen terveim, vágyaim vannak addigra. Aztán 1,2, illetve 3 év múlva jól vissza lehet nézni, hogy teljesült-e... De mint tudjuk, csak merni kell nagyot álmodni, a pozitív gondolkodás bevonzza a megvalósulást is.
Hát lássuk csak...

2009.10.26.
Borka már igazi cserfes lányka, a Hugi meg tündéri kisbaba, a csajok imádják egymást, nagyon jól elszórakoznak együtt, már most is. Szeptemberben elkezdtem az egyetemet, gyógypedagógiát tanulok Győrben, levelezőn. Az utazós, tanulós napok fárasztóak, de megéri, mert érzem, hogy megtaláltam, amivel foglalkozni szeretnék. Épp a legutóbbi alkalommal próbáltam ki először, hogy milyen az út Győrbe autóval, hiszen nyáron végre megszereztem a jogsit. :-) Sikerült ledobnom magamról minden súlyfelesleget, ami a szülés után megmaradt, de nem is csoda, a két aktív kislányom rendes edzést biztosít. ;-)
Laci neve előtt egy ideje ott díszeleg két kis betű...igen, sikeresen megvédte a doktoriját!

2010.okt.26.
Bori szeptember óta nagy óvodás, de még csak fél napot jár, hiszen én úgyis itthon vagyok a Hugival, ebéd után mindig hazahozom. Nagyon élvezi, rengeteg barátja van, és az óvónénik is odavannak érte.
Nyáron végleg lekerült a szeméről a tapasz, már csak szemüveget kell hordania, abból is már sokkal enyhébbet, már csak 5 dioptriánál tartunk. A szemész szerint, ha így haladunk, suliba már egy laza kis 3 dioptriással mehet. :-)
Egyébként már sokkal nagyobb a lakásunk, mert sikerült megvennünk a mellettünk lévőt, egybenyitottuk a kettőt, és gyönyörűen felújítottuk, végre elkészült álmaim konyhája is, a csajoknak hatalmas játszószobájuk van, és van egy sarokkádas fürdőszobánk is. :-)
Délelőttönként a Hugival izgalmas gyerekfoglalkozásokra járunk, de a nap fénypontja számára azért mindig az, mikor megyünk délben a nővérkéjéért az oviba.

2011. okt.26.
Írom a diplomamunkámat az egyetemre(ez egy két és fél éves képzés, szóval tényleg akkor lesz aktuális), Bori már ottalvós az oviban, de ezt is szereti. A Hugi is egy cserfes huncuttá nőtte már ki magát, heti 3 alkalommal a közeli bölcsi játszócsoportjában szocializálódik, én ezeken a napokon 6 órában már dolgozom, egy játszóházban tartok fejlesztő foglalkozásokat kicsiknek.

Hát valahogy így...
Én a következő kedves blogtársaim álmaira lennék kíváncsi: Orsi, AnyabanyaÉvi, és Csigamama.

Kamaszos romantika :-)

A történeti hűség kedvéért - no meg, hogy senki ne vádolhassa egyoldalúsággal, szirupos ömlengéssel, életünk rózsaszínben való feltüntetésével a blogunkat - elárulom, tegnap este veszekedtünk az urammal. Igen, néha nálunk is előfordul ilyesmi, főképp, mikor ő fáradt, bennem meg nyargalásznak a terhességi hormonok.
Ma viszont kaptam tőle rózsát, puszit, és végül még moziba is elvitt. Olyat is mondott, hogy szeret. Én is mondtam neki ilyet, mer' tényleg. Tisztára mint a filmekben.

:-P :-)))

Egy kis ízelítő a filmből, amit néztünk: (Igazi blődli hálivúdi limonádé, de most épp amúgy sem filozofikus magasságokban szárnyaló művészfilmre vagytam. :-) )

Aztán az aktuális blogos játék keretében hamarosan én is megosztom nagyratörő álmaimat a kedves olvasókkal, de most képtelen vagyok negyed óránál hosszabb távra tervezni, amikor is reményeim szerint aludni fogok. :-)

56 és 15

Az első számot talán azért nem kell magyaráznom, a másodikhoz is csak a fáradt olvasók kedvéért fűzöm hozzá, hogy Bori életkorát jelöli hónapokban. :-) Ügyes is, okos is, mi mindent mondhatnék róla...aki követi a blogunkat, úgyis tudja miket tud mostanság, jövő héten megyünk orvoshoz, akkor majd a pontos méreteiről is tájékoztatom a kedves olvasókat. :-)

Az első meg nem azért került a címbe, mert most egy összetett, minden kérdésre kitérő elemzés következik az '56-os forradalomról, csupán van egy ilyen fura késztetésem, hogy erről is megemlékezzem pár szóban. Sokkal alaposabban nem is menne, elgondolkodva a témáról, arra jutottam, hogy ahogy öregszem, egyre kevésbé tudom eldönteni, hogy pontosan mire és hogyan kéne ilyenkor emlékezni.

Mennyivel könnyebb volt, mikor gyerek voltam, és az '56-os eseményeket még csak egyetlen nézőpontból ismertem: Nagymamáméból.
"Gyönyörű napsütéses idő volt, mire délután kijöttünk a hivatalból, már hatalmas tömeg hömpölygött az Élmunkás hídon..." Kivétel nélkül mindig így kezdte az emlékezést Nagymama. Számomra lenyűgözően érdekes volt újból és újból hallani, hogy hogyan ért haza aznap, hogyan szereztek kenyeret a forradalom napjai alatt, hogyan éltek egy hétig az összecsomagolt bőröndök között az örökre-elutazás gondolatával fejükben, s végül hogy nem tudták rávenni magukat mégsem, hogy itthagyják Magyarországot. Nagypapa legjobb barátja minden áldott délután, 3 órakor megjelent náluk, és győzködte őket, hogy menjenek, és ők minden délután eldöntötték, hogy mennek, majd minden másnap reggel úgy ébredtek, hogy mégsem. Nagypapa barátja végül elment nélkülük, ő azóta is Svájcban él. (Nagypapa azt mondja, végül úgy érezte, ha '45-ben az életét kockáztatta azért, hogy itt élhessen - Ukrajnából gyalogolt haza heteken át, miután leugrott az orosz fogságba tartó vonatról - hát most nem fogja újból kockára tenni az életét azért, hogy ne éljen itt.)
Kislányként természetesen ez a "mi lett volna ha" gondolat ragadta meg legjobban a fantáziámat, de végül persze mindig arra jutottam, hogy jó, hogy nem mentek nagymamáék, hiszen akkor én, nem én lennék. :-)

Szóval könnyű volt, míg 1956-ról csak ennyit tudtam, és könnyű volt, míg fel nem fogtam teljes egészében, hogy ez nem csupán egy érdekes történet, hanem valóság, ami emberek ezreinek az életét formálta valamilyen módon azokban a napokban.

Kevés vagyok hozzá, hogy bármi általános érvényűt is mondjak az 1956-os forradalomról, egyelőre megelégszem azzal is, hogy már tudom, sok-sok '56 van, tán épp annyi, ahányan átélték. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy több igazság van, mert azt nem hinném. De soha, semmilyen kerekasztal beszélgetés hatására nem fogja az '56-os forradalom ugyanazt jelenteni például nagymamámnak, aki összességében azért mégiscsak épségben átvészelte azokat a napokat, mint a barátnőm nagyapjának, akit utána 8 évre börtönbe csuktak, vagy anyukám tanárának, aki 16 éves kislányként egy teljes napon át lógott az úttörőnyakkendőjénél fogva egy ruhafogason, ahová megtorlásként akasztották felbőszült forradalmárok, mert nem egyeztek a nézeteik, és ahol szerencséjére szovjet katonák, s nem pedig még bőszebb forradalmárok találtak rá. És az ávós fiú családjának, akit meglincseltek - nem tudom ki volt ő, és mi száradt a lelkén, lehet, hogy sok, de azt a képet, amit róla láttam két éve egy fotókiállításon, soha nem fogom elfelejteni, és Laci nagymamájának, akinek a sapkája amit azokban a napokban viselt, a mai napig bekeretezve lóg Laci szüleinek lakásában, és nem mint divattörténeti érdekesség, hanem a rajta tátongó két lyuk okán, amik akkor kerültek oda, mikor egy puskagolyó úgy fúrta át, hogy Laci nagymamájának a haja szála se görbült.
És a sort folytathatnám végtelenségig.

Nekem egy valami jutott most eszembe, ami szerintem kivétel nélkül mindenkinek az '56-os emlékezéseiben helyet kapna: Beethoven Egmont nyitánya. Ami akkor szinte éjjel-nappal szólt a rádióból, és nekünk magyaroknak örökre összekapcsolódott 1956-tal.
Szeretem ezt a zenét, én ma ezzel emlékezem '56-ra. (És direkt nem olyan felvételt választottam, ahol '56-os képek láthatók a zene közben.)

Egynapos hétvége

Az elmúlt hétvégét több jelzővel is jellemezhetném, de ezek közt semmiképp nincs ott a "pihentető". Hogy jónak viszont mégiscsak nevezhető, az végül a tegnapi estének köszönhető, amikor is több barátunk tette nálunk tiszteletét egy pizza-partyra. Az apropó Írisz hazalátogatása volt - Londonból ez nem egy mindennapos esemény, utoljára júliusban volt itthon, akkor is nálunk volt a welcome party :-), és mivel már akkor is jól sikerült, most megismételtük.

Szombaton reggel fél 8-tól este fél 8-ig Borkával ketten tartottuk a frontot, míg a Papa - munkanap lévén kötelező jelleggel - csapatépített. Tegnap meg rendezkedtünk, takarítottunk, és bosszankodtunk. Ez utóbbit azért, mert az esti bulihoz vett marhahúsról (amiből finom burgundi marhatokány készült volna) délután fél 1-kor derült ki, hogy romlott. :-/ Úgy adták el, hogy már lejárt a szavatossági ideje...

Marhahúst vasárnap délután erősen esélytelen volt vásárolni a környéken, így egy hirtelen jött ötlettel a menüt az örök favorit pizzára módosítottuk, és emiatt végül senki nem panaszkodott. :-)

Visszatérve a bulira - melynek képei itt tekinthetőek meg(nem sok, 14 kép) - igazán jól sikerült, minket elfogult szülőket pedig külön örömmel tölt el, hogy Bori megint nagyon vidáman, kedvesen fogadta a nagy társaságot, élvezte a nyüzsgést, ugyanakkor egyáltalán nem vadult be az este végére sem, mosolygósan halandzsázva járkált a felnőttek között. Akik pedig roppant mód élvezték, hogy végre kedvükre játszhatnak totyogósoknak való játékokkal. :-D

Máris divatozik...

A Hugi. Igaz ugyan, hogy nővérkéjétől tekintélyes mennyiségű babaruhát fog örökölni, ő azonban huncutul mégis rábeszélt engem, hogy lepjem már meg őt is pár vadiúj cuccal. Mit is tehettem volna? Engedtem neki. :-)

Néhány téliesebb, hosszúujjú darabra valóban szükségünk lesz, hiszen Bori rekkenő hőségben volt újszülött, így abban a méretben nekünk inkább nyáriasabb darabjaink vannak. Úgyhogy nem csak levetett göncökben fog járni ez a szegény gyermek, kap majd néhány újat is. :-)

(Hehe, mi természetesen mostanra már végleg eldöntöttük a hugi nevét, és itthon már úgy is emlegetjük őt, de - mivel ugye köztudottan undok természetű vagyok - hagyom, hogy hadd furdalja az oldalát a kíváncsiság minden olvasónknak. A titokról csupán Picur születése után lebbentjük le a fátylat... Jó, vannak akik már tudják, de el ne árulják, mert bősz haragommal fogják szembetalálni magukat. ;-) )

Blogszülinap

Ma 1 éve kezdtem el írni ezt a blogot. :-)

Már gyerekkoromban is nagy naplóíró voltam, még most is megvan néhány kamaszkori naplóm, szóval részemről azért nem akkora meglepetés, hogy sikerült ennyi ideig vezetni ezt a fajta naplót is. Arról nem is beszélve, hogy ilyen izgalmas, sokoldalú témám, mint Borka, még soha nem volt. :-)

Minden napra szolgáltatna valami megemlíteni valót, hogy mégsem írok róla mindennap, annak csupán az én lustaságom az oka. Néha adódnak más témák is, szívesen írok ezekről is, mert szeretem kiírni magamból az engem foglalkoztató dolgokat, és úgy gondolom, hogy később, visszaolvasva talán ez is érdekes információ lehet Borinak, hogy mi minden foglalkoztatta az anyukáját az ő fejlődésén kívül. Merthogy nem titkolt szándékunk ezt a blogot nyomtatott formában is elkészíteni, és eltenni emlékbe Borinak - meg persze egy kicsit magunknak.

Bori születésekor én is megkaptam anyukámtól a rólam vezetett "naplóját", és bár az egy meglehetősen száraz feljegyzéshalmaz kakis pelusokról, szopikról, oltásokról és almapempőkről, még így is elmondhatatlanul sokat segített nekem az első időkben Bori születése után.

Hát akkor mekkora segítség lesz majd egy ilyen részletes napló a lányomnak annak idején, mikor ő is anyuka lesz! (Hú, ezt egyelőre még elképzelni is furcsa. :-) )

Egy szó, mint száz, nagyon jó ötletnek tartom, hogy egy éve belevágtam az internetes naplóírásba! A fent felsorolt indokokon kívül azért is, mert sok kedves anyatársamat, és édes gyereküket ismerhettem meg ez által, virtuálisan, de van akit személyesen is, és ez is sokat jelent számomra. Mások naplóját olvasgatva rengeteg klassz ötletet kaptam, megoldásokat babás gondokra, programajánlókat, játékötleteket, és még sorolhatnám.

A blogról szólván már most megemlítem - hogy mindenki elkezdhesse szokni a gondolatot - hogy a Kishugi születésével egy új blogot fogunk indítani, ezt pedig szépen eltesszük emlékbe. Így döntöttem, mert rájöttem, hogy nem szeretném ezt a blogot átkeresztelni, ez maradjon csak LaciPankaBorkaBlogja, és őrizze meg hármasban töltött napjaink emlékét.

A Hugi születésével úgyis egy új korszak veszi kezdetét, ennek pedig szép jelképe lehet egy új blog. Még szorgalmasan agyalok, hogy ennél a blogszolgáltatónál, vagy egy másiknál kezdjünk új naplót, ezt már végülis megszoktam, de ki tudja, hátha máshol jobb... Majd elválik, abban mindenki biztos lehet, hogy időben értesülni fog a váltásról.

Addig is, itt vagyunk, Bori szorgalmasan gyártja a témákat, én pedig nem kevésbé szorgalmasan lejegyzem kalandjainkat. :-)

Végezetül egy kép Borkáról egy évvel ezelőtt, és most:

28 hetes pocakfotó - és még valami

Íme. A súlyom stagnál, továbbra is 65 kiló, immár egy hónapja. Ezt azért annyira nem bánom. Főleg mivel a dokim megnyugtatott, hogy Picur nagyon is szépen fejlődik, megfelelő súlyban van, tehát ő hízik, én fogyok. Mielőtt bárki meggyanúsítana: nem teszek érte semmit, nem fogyózom terhesen. Borival is volt ilyen időszakom, szerintem másnál is van.

Az én kicsilányom - most a pocakbélire gondolok, de a másik is - jól van, icánkol, meg ficánkol, és reményeink szerint mindenét egészségesre növeszti, minden rendben van, a kényszerpihenést meg elviseljük valahogy, sose legyen nagyobb bajunk.

Más valakiért aggódom most, és hálát adok, hogy nem a saját gyerekemért kell. Nem ismerem a családot személyesen, csak a blogjukat, de sokan gondolnak most rájuk ismeretlenül, köztük mi is. Egy 7 hónapos kisfiúról tegnap derült ki, gyakorlatilag minden előzmény nélkül, hogy leukémiás. Most válságos az állapota, az életéért küzd. De nagyon sokan imádkoznak, drukkolnak a gyógyulásáért, aki úgy érzi, imádkozzon érte, vagy legalábbis gondoljon a kis Botira nagy szeretettel, hátha segít...

Anyamedve

Ma ismét látogatást tettem az orvosomnál, hogy Picur hogyléte felől érdeklődjek. Picur köszöni szépen, remekül van, szépen hízogat, és ma már az orvosom is egyértelműen lánynak látta. :-)

A jóhírek sora ezzel azonban véget is ér sajnos. :-( Mivel a külső méhszájam teljesen kinyílt, és a Salbutamol ellenére is keményedett a hasam az utóbbi hetekben is, az orvosom fekvésre szólított fel, s hogy a felszólítás súlyát is érezzem, elárulta, csak azért nem fektet be kórházba az elkövetkező hetekre, mert ilyen pici gyerekem van - valamint azért, mert aktuálisan annyira nincs hely a kórházban, hogy csak olyan betegeket tudnak felvenni a terhespatológiára, akiket a mentő visz be fenyegető vetéléssel. (Erre nem is tudom mit mondjak... Siralmas. Mármint az egészségügy. )

Ez azt jelenti, hogy a következő néhány hónapot leginkább itthon, a 4 fal közt fogom tölteni, ami ugyan nem dob föl nagyon, de ennél jóval nagyobb fejtörést okoz nekem, hogy Borira milyen hatással lesz ez.
Laci szülei rengeteget segítenek, már eddig is gyakran elvitték Borit sétálni, kertben játszani, de tőlük azért mégsem várhatom, hogy a fél életüket a játszótéren töltsék.
A saját bezártságomon kívül ez nyomaszt a leginkább, hogy Borit ebben az aktív, nyíladozó korszakában egy sor élménytől fosztják meg a körülmények. De az orvosom is azt mondta - és az eszemmel én is felfogom - hogy Bori számára pótolható lesz ez a kiesett idő a hugi születése után, Picurnak azonban nem állna módomban pótolni a hiányzó heteket az anyaméhben, ha hamarabb megszületne a sok rohangálás miatt...

Nem könnyű hónapok állnak tehát előttünk(már az elmúlt heteket is sok pihenéssel töltöttem, és nehezen tudom elképzelni, hogy ez még fokozható, de muszáj lesz), de igyekszem arra koncentrálni, hogy ez csak egy időszak az életünkből, ami egyszer véget fog érni, és akkor ismét felvehetem a fonalat, aktívkodhatok, amennyit csak bírok - két gyönyörű kislányommal. :-)

A medve tehát téli álomra hajtja a fejét... (Ó bárcsak valóban alhatnék januárig - azzal nem is lenne semmi bajom. :-) )

Tündérem :-)

Csak úgy. Mert szép. :-)

Hétvége - ismét képekben

Folytatjuk népszerű "Hétvégénk képekben" című rovatunkat. ;-)
Az elmúlt pár napot kivételesen nem zsúfoltuk teli programokkal, egész hétvégén itthon voltunk. Egyrészt, hogy végleg kikúráljuk Borka nátháját(majdnem teljesen sikerült), másrészt pedig, hogy pihenjünk(nem teljesen sikerült - háztartottunk).

De azért aki attól tartana, hogy unalmasan telt a hétvégénk, az nagyon is téved.
Szórakoztatásunkról természetesen leginkább Borka gondoskodott.

Mindenekelőtt artistamutatványaival kápráztatott el minket.

Azután színre lépett HAL, akit Bori először is udvariasan bemutatott nekünk.

De nem csak mutogatta, hanem ízletesen el is készítette, és gondos gyermek módjára meg is etette munkában megfáradt apukáját.

Igaz, előtte maga is kivette részét a Papa kifárasztásából...

Mikor azonban ő is elfáradt, kedvesen odakucorodott az ölébe.

Mifelénk most van lomtalanítás, amit Bori feltehetőleg a legjobb mókák egyikének tart. :-) Egyrészt hatalmas kuplerájt gyártottunk a lakásban szortírozás címén - a felfordulásnál pedig kevés izgalmasabb dolog van egy kisgyerek számára :-) - másrészt pedig ilyen remek régi játékok is előkerültek a szekrény mélyéről:

(Azt már nem is említem, hogy micsoda izgalmas szociokulturális fesztivált vonzott a házunk elé a lomozás, pedig Borit ez is nagyon szórakoztatta az ablakból nézve... Azér' a kis Gazsihoz nem küldtem ki játszani a ház elé. ;-) )

A nap végére aztán a rend is helyreállt szerény hajlékunkban, Bori pedig ilyen kellemes, nyárias öltözékben fogyasztotta el vacsoráját. (A sapka egyébként hajmosás utáni fejmelegítés céljából van rajta.)

Dátha

Bizony, sajnos Borit is elkapta egy kis nátha. De tényleg kicsike, ha tudna már egyedül orrot fújni, akkor említésre sem méltatnám. Épp csak kicsikét folyik az orra, reggelenként meg be van neki dugulva, csak hát a fránya orrszívás a porszívóval nagyon megviseli szegénykémet.

És őszintén mondhatom, nem csak őt, minket is, rossz látni, hogy ennyire retteg valamitől, ugyanakkor muszáj megcsinálnunk napjában párszor,(Sterimaros bespricceléssel megspékelve) mert máskülönben könnyen a fülére is mehet a dolog.(Borinak még soha nem fájt a füle - minthogy a 3 napos lázon, és ezzel együtt 3 náthán kívül még soha nem volt beteg - nekem viszont gyerekkoromban rengetegszer szúrták fel a fülemet, és ez sajnos maradandó károsodást is okozott a hallásomban, így aztán kicsit rá vagyok stresszelve a témára.)

De azért egyre jobb a helyzet, tegnapelőtt kezdődött a tortúra, és akkor este még egy csillapíthatatlan, 15 perces, lilafejes, levegőkapkodós üvöltéssé fajult az orrszívás, ráadásul majd megszakadt a szívem, mert annyira megharagudott rám érte, hogy utána látni sem akart, hiába hívogattam egy kis vigasztalásra, bebújt a sarokba a függöny mögé, és ott zokogott. Láttam rajta, hogy csalódásként élte meg ezt, nem gondolta volna rólam, hogy ilyen gonoszságot művelek vele - és hát nem értette, hogy miért őrültem meg ennyire.

Aztán azóta is sír persze minden alkalommal, mikor rájön, hogy mi is következik, el akar bújni a kanapé alá, és hasonló ötletes helyekre(amitől egyszerre támad nevethetnékem, ugyanakkor kicsit sírhatnékom is, mert átérzem a félelmét) de már végre elértem, hogy csak a nyúzás ideje alatt tart a zokogás, utána azonnal abbahagyja.

Ebben nagy segítségünkre volt Bodri, a kutyus, akit odaadok neki orrszívás után vigaszként. :-) Arra gondoltam, egy puha kis plüssállat akihez hozzábújhat, segít neki megnyugodni, és őrá nem haragszik ilyenkor, mint ránk, úgyhogy elfogadja. Ez az ötlet szerencsére bevált, Bodrira már a könnyein keresztül is mosolyog orrszívás után, belefúrja a kis fejét, és megnyugszik. Bodri pedig ezáltal olyannyira bekerült a cukrospikszisbe, hogy ma még aludni is magával vitte, pedig az ágyba csak Rongyiboci és Vavakutya szoktak vele menni. :-)

Láza most sem volt, egyáltalán, és bár nem akarom elkiabálni, de szerintem legfeljebb egy-két nap és teljesen kilábal a náthából, már alig folyik az orra, és a ma esti szívásnál már nem sokminden került a csőbe - már ha értitek a finom körülírást. ;-)

Reméljük az idei őszre, esetleg télre le is tudtuk ezzel a betegségeket... Vagy ez kicsit túl nagyravágyó álom?

Mi mindenesetre felkészültünk a farkasordító hidegekre, egy ilyen szép, puha, meleg sapkában várja Borka a telet: