"Különös éjszaka volt..."

Több helyről is kaptam már olyan visszajelzést, hogy a blogot olvasva milyen rózsaszínűnek tűnik az életünk. Ez furcsa nekem, mert én mostanában úgy érzem, rengeteget panaszkodom itt, de ezek szerint ez nem rombolta a kialakult szép képet családunkról senkiben. :-)
Hát most garantáltan rombolni fogom, de legalábbis biztos, hogy ezt a beszámolót senki nem fogja rózsásnak látni. Mentségemre szóljon, egyrészt mindig is igyekeztem őszinte lenni itt is, egyébként meg muszáj kiírnom magamból az ilyen eseteket is.
Mint az a címből sejthető, egy éjszaka történetét szeretném megosztani olvasóinkkal, de nem egy olyan romantikus éjszakáét, mint ami abban a dalban szerepel, hanem egy határozottan rémes éjjelét. Az elmúlt éjjelét.(Közvetlenül utána vagyunk tehát, úgyhogy ha nem lennék teljesen összeszedett, az ennek tudható be.)

Már írtam valamikor a múlt héten, vagy azelőtt, hogy Borka újabban igencsak rémes alvási szokásokat tett magáévá. Ez azóta valamicskét javult, legalábbis ami a korai ébredéseket illeti, mostanában egész gyakran előfordult, hogy 7-ig, fél 8-ig is húzta a lóbőrt. (Ha esetleg nem lenne egyértelmű: ez már hatalmas öröm, ez késői ébredésnek számít!)
De nekem semmi se jó, mer’ én ilyen telhetetlen vagyok. Ugyanis mostanában nagyon nehezen tudok visszaaludni, ha egyszer fölébredek, márpedig ez a 7-ig alvás csakis úgy jön össze, ha valamikor 5 és 6 között megdobjuk a csajt egy üveg táppal. Jelentkezik érte, és az apukája (úgy is mint önfeláldozó férjem) ledönt a gyermek torkán két deci langyos tápit, amitől a kishölgy jó esetben visszaájul az ágyába még 1-2 órára. (Rossz esetben nem.)
Csakhogy én éppúgy felébredek ilyenkor, mint Laci, és ilyenkor azonnal rám is tör az a fajta sürgető pisilhetnék, ami csak a terhes nők sajátja, és mire lenyargalok a wc-be, meg vissza, már ki is megy az álom a szememből annyira, hogy az ezt követő egy-másfél órában ne tudjak visszaaludni. Mire végre mégis sikerül, addigra meg Borka ébreszt.

Hú, már ez a felvezetés is jó hosszúra sikerült, csak muszáj volt tisztáznom, hogy mennyire kialvatlan vagyok mostanában, nehogymár azt higgyétek, hogy egyetlen rosszul sikerült éjszaka miatt nyavalygok itt. Nappal is egyre nehézkesebb lenyomni aludni a kis hölgyet, úgyhogy egyre kevésbé remélhetem, hogy napközben pótolhatom a kiesett alvásidőt.

A konkrét eset pedig:
Adva van tehát egy zombi állapotú, terhes, lestrapált, kimerült, alvásra vágyó anya, és egy kötélidegzetű, mindig víg kedélyű, ámde épp kicsit beteg, vírustól legyengült apa. Meg egy leánygyermek, aki szülei fél 11-es takarodója után fél 2-kor úgy dönt, hogy neki eddig tartott az éjszaka. Ezért hát elkezd csevegni az állatkáival, dobálni a cumiját, majd mikor bebizonyosodik, hogy szülei nem értik az efféle finom célzásokat, hangos bömbölésbe kezd.

Kötélidegzetű apa ugrik, megy, kiságyból kivesz, simogat, becézget, gyermek azonban torkaszakadtából üvölti, hogy MAMAAAAA!!! Anya ért a szóból, fölpattan, bemegy, simogat, ringat, puszilgat, énekel, kisleány látszólag megnyugszik, mindenki fellélegzik, és bebújik a jó puha ágyba. Igenám, csakhogy anya szokás szerint nem tud visszaaludni. Ezen előbb dühöng, később kevésbé, mert hamarosan kiderül, hogy a siker igen rövidtávú volt, a fent említett eset a következő 2 órában különböző cifrázásokkal még 3-szor megismétlődik, cirka félórás különbségekkel. Apa mindannyiszor visszaalszik, édes álmából riad fel, anya pedig nyitott szemmel forgolódik két intermezzo közt.
A cifrák pedig potya pelenkázást, cumiztatást, simogatást, győzködést, sétálgatást jelentenek, melyekből nagyobbrészt apa, de kisebbrészt anya is kiveszi részét, egyelőre mindkettő aránylag türelmesen.

Egészen a negyed 4-es ébredésig, amikor is a kisasszony olymértékben belehergeli magát a hisztibe, hogy még a mindent tűrő apának is elkezd emelkedni a hangszíne, ahogy a visszaalvásról próbálja meggyőzni. És ugyanez az a pillanat, amikor anya agyában feltehetőleg elpattan egy ideg, fejét elönti a vörös köd, és fúriaként ront be a gyerekszobába... és ennek megfelelő stílusban ÜVÖLTI LE kislánya fejét. Miszerint éjszaka van, mindenkinek elege van ebből a műsorból, és azonnal aludni tessék!!! A mondandó nyomatékosítása végett erőteljesen le is nyomja a nevezett gyermeket az ágyba, szájába tömi a cumiját, hozzávágja alvóállatkáját, majd rávágja az ajtót. És láss csodát, megszeppent gyermek elhallgat. Elalszik. Azonnal.

Ugye nem kell bemutatnom a szereplőket? De a történet folytatódik. Hiszen nem azért írtam le, mert büszke vagyok rá. Olyannyira nem, hogy a történetnek az a konkrét folytatása, hogy mindezek után ledübörögtem a konyhába, ahol zokogva rogytam le egy székre, és még mintegy fél órán keresztül sírdogáltam ott azon, hogy mennyire szemét anya vagyok, ugyanakkor pedig azon morfondíroztam, hogy méééééér ilyen hülye ez a gyerek, hogy csak akkor fogad szót, ha üvöltök vele. Mert szerintem sem ez a jó megoldás, még ha jelen helyzetben célravezetőnek is tűnt. Bármilyen meglepő, de nem az a vágyam, hogy én legyek az üvöltözős mumusanya, akinek engedelmeskednek ugyan a gyerekei, de az első ami eszükbe jut róla, az az óriási hangja. (Velem is sokat kiabált anyukám gyerekkoromban, és tudom, hogy mennyire nem jó ez. :-( )
Ezt a tevékenységemet (mármint a sírást és önmarcangolást) végül fél 5-ig folytattam(vagy kicsit tovább, akkor néztem utoljára az órát), csak már az ágyamban, így aztán a mai éjszakán nagyjából 5 és fél órát aludtam, azt is két részletben. A zombi állapot tehát maradt, sőt fokozódott, úgyhogy mindenki jól felfogott érdekében remélem, hogy nem kerül sor a történet ismétlésére.

A történet pontos megértéséhez szükséges háttérinformációk: Bori régebben azért elég jól aludt éjszaka, ezért is van, hogy nálunk nem alakultak ki különböző altatási rituálék, este mindig van ének, többnyire mese is, majd a kisasszony zokszó nélkül elalszik, éjjel egyszeri diszkrét ébredés tápért, majd ismét szó nélkül visszaalvás. Ez volt az eredeti forgatókönyv, úgy 6-7 hónapos kora óta.

A melléfekvős-kezétfogós-dédelgetős hadműveletek nálunk csődöt mondtak, igaz, eleve csak idegen helyen kerültek sorra, hiszen az elalvással csak ott volt gondja Borinak. Nála nem igazán működik, ugyanis azt hiszi, hogy akkor ez a játék ideje, és esze ágában sincs még csak lefeküdni sem, ha mellette vagyunk, nemhogy elaludni. (Egy ismerősünk a mai napig emlegeti azt az esetet, mikor Lacival nyáron Alsóörsön másfél órán át próbálták elaltatni Borit úgy, hogy bent voltak vele. Majd kizavartam őket, lefektettem Borit, aki még 10 percig torkaszakadtából bőgött, majd elaludt. Tehát volt már hasonló eset, csak nem itthon, és akkor mondjuk üvöltenem nem kellett, de akkor is az bizonyosodott be, hogy Bori csak egyedül tud elaludni, még ha ez némi sírásba is kerül.)
A másik pedig, amit még tisztázni szeretnék, hogy amennyire erről meg lehet győződni, annyira meggyőződtünk arról is, hogy Borinak nem fájt ma éjjel semmije. Nem tűnik betegnek (jelen pillanatban is épp békésen játszik mellettem, és vidáman mosolyog), és egyik alkalommal sem éles sírással ébredt, hanem nyüszögéssel, dumálással, így inkább azt valószínűsítjük, hogy valahogy kizökkent a ritmusból ma éjjel, és utána már sehogy sem tudott mélyen visszaaludni.

Ennyi tehát a történet. Tanulság? Nem tudom, nincs, egyelőre csak nagyon álmos vagyok, aztán ha kialudtam magam (hahaha) majd biztos lesznek okos gondolataim is. Csak le kellett írnom, egyrészt, hogy kiadjam magamból kicsit a feszültséget, másrészt pedig, mert ez is hozzátartozik a mindennapjainkhoz, és igen, sajnos tudok ilyen is lenni, és ezt nem hallgathatom el.