2008. október 23., csütörtök

56 és 15

Az első számot talán azért nem kell magyaráznom, a másodikhoz is csak a fáradt olvasók kedvéért fűzöm hozzá, hogy Bori életkorát jelöli hónapokban. :-) Ügyes is, okos is, mi mindent mondhatnék róla...aki követi a blogunkat, úgyis tudja miket tud mostanság, jövő héten megyünk orvoshoz, akkor majd a pontos méreteiről is tájékoztatom a kedves olvasókat. :-)

Az első meg nem azért került a címbe, mert most egy összetett, minden kérdésre kitérő elemzés következik az '56-os forradalomról, csupán van egy ilyen fura késztetésem, hogy erről is megemlékezzem pár szóban. Sokkal alaposabban nem is menne, elgondolkodva a témáról, arra jutottam, hogy ahogy öregszem, egyre kevésbé tudom eldönteni, hogy pontosan mire és hogyan kéne ilyenkor emlékezni.

Mennyivel könnyebb volt, mikor gyerek voltam, és az '56-os eseményeket még csak egyetlen nézőpontból ismertem: Nagymamáméból.
"Gyönyörű napsütéses idő volt, mire délután kijöttünk a hivatalból, már hatalmas tömeg hömpölygött az Élmunkás hídon..." Kivétel nélkül mindig így kezdte az emlékezést Nagymama. Számomra lenyűgözően érdekes volt újból és újból hallani, hogy hogyan ért haza aznap, hogyan szereztek kenyeret a forradalom napjai alatt, hogyan éltek egy hétig az összecsomagolt bőröndök között az örökre-elutazás gondolatával fejükben, s végül hogy nem tudták rávenni magukat mégsem, hogy itthagyják Magyarországot. Nagypapa legjobb barátja minden áldott délután, 3 órakor megjelent náluk, és győzködte őket, hogy menjenek, és ők minden délután eldöntötték, hogy mennek, majd minden másnap reggel úgy ébredtek, hogy mégsem. Nagypapa barátja végül elment nélkülük, ő azóta is Svájcban él. (Nagypapa azt mondja, végül úgy érezte, ha '45-ben az életét kockáztatta azért, hogy itt élhessen - Ukrajnából gyalogolt haza heteken át, miután leugrott az orosz fogságba tartó vonatról - hát most nem fogja újból kockára tenni az életét azért, hogy ne éljen itt.)
Kislányként természetesen ez a "mi lett volna ha" gondolat ragadta meg legjobban a fantáziámat, de végül persze mindig arra jutottam, hogy jó, hogy nem mentek nagymamáék, hiszen akkor én, nem én lennék. :-)


Szóval könnyű volt, míg 1956-ról csak ennyit tudtam, és könnyű volt, míg fel nem fogtam teljes egészében, hogy ez nem csupán egy érdekes történet, hanem valóság, ami emberek ezreinek az életét formálta valamilyen módon azokban a napokban.

Kevés vagyok hozzá, hogy bármi általános érvényűt is mondjak az 1956-os forradalomról, egyelőre megelégszem azzal is, hogy már tudom, sok-sok '56 van, tán épp annyi, ahányan átélték. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy több igazság van, mert azt nem hinném. De soha, semmilyen kerekasztal beszélgetés hatására nem fogja az '56-os forradalom ugyanazt jelenteni például nagymamámnak, aki összességében azért mégiscsak épségben átvészelte azokat a napokat, mint a barátnőm nagyapjának, akit utána 8 évre börtönbe csuktak, vagy anyukám tanárának, aki 16 éves kislányként egy teljes napon át lógott az úttörőnyakkendőjénél fogva egy ruhafogason, ahová megtorlásként akasztották felbőszült forradalmárok, mert nem egyeztek a nézeteik, és ahol szerencséjére szovjet katonák, s nem pedig még bőszebb forradalmárok találtak rá. És az ávós fiú családjának, akit meglincseltek - nem tudom ki volt ő, és mi száradt a lelkén, lehet, hogy sok, de azt a képet, amit róla láttam két éve egy fotókiállításon, soha nem fogom elfelejteni, és Laci nagymamájának, akinek a sapkája amit azokban a napokban viselt, a mai napig bekeretezve lóg Laci szüleinek lakásában, és nem mint divattörténeti érdekesség, hanem a rajta tátongó két lyuk okán, amik akkor kerültek oda, mikor egy puskagolyó úgy fúrta át, hogy Laci nagymamájának a haja szála se görbült.
És a sort folytathatnám végtelenségig.

Nekem egy valami jutott most eszembe, ami szerintem kivétel nélkül mindenkinek az '56-os emlékezéseiben helyet kapna: Beethoven Egmont nyitánya. Ami akkor szinte éjjel-nappal szólt a rádióból, és nekünk magyaroknak örökre összekapcsolódott 1956-tal.
Szeretem ezt a zenét, én ma ezzel emlékezem '56-ra. (És direkt nem olyan felvételt választottam, ahol '56-os képek láthatók a zene közben.)

7 megjegyzés:

glaci írta...

Egyetértek, egy technikai kiegészítés: nem puska, hanem géppisztoly, és egy teljesen békés falusi séta alkalmával röpült le nagymamám fejéről a sapka, mert egy 15 éves srác büszke volt a fegyverére.

glaci írta...

Ja, és még annyi, hogy Bori lelkes medveetetéssel ünnepelt ma (igaz, a medve akkora volt, mint ő és kissé kitömött, a kaja pedig egy hajkefe volt), mi pedig együttes erővel elkészítettük a régóta tervezett burgundi marhatokányt, ami igen jól sikerült.

Többet már nem üzenek tőlem másfél méterre ülő nejemnek, csak azt, hogy megyek aludni :-)

panka írta...

Jó éjt! :-))) Mindjárt megyek én is.
(Félreértések elkerülése végett: néha azért élőszóban is szoktunk kommunikálni a férjemmel. :-) :-P)

Ingrid írta...

Édesek vagytok! :) Perszehogy nem üzengetünk annak akivel együtt élünk, ejnyebejnye, milyen béna ez már... :) De most megbocsátjuk :)

Panka! Ahogy olvastam a nagymamás visszaemlékezést az itthonmaradásról, végig libabőröztem és könny szökött a szemembe... Én már egyszer elhagytam egy hazát és egy otthont, ez nagyon nagy és mély seb, mentség nincs, de nekem már senkim nincs abban az országban ahonnan jöttem. A családom viszont itt él, itt találtam új családot és lett saját családom is, akiket semmi pénzért ki nem mozdítanék innen.
Márquez, a száz év magányban azt írja, hogy addig nem lehet egy hely a hazád (vagy otthonod, már nem emlékszem pontosan), amíg a földjében nem nyugszik egy halottad. Három éve meghalt a férjem nagypapája, ő az én halottam is, így tett engem örökké idevalóvá.
Nem tudnék innen elmenni. S nem csak a halottak és a család miatt, hanem a barátok miatt sem. Amikor spanyolföldre utaztunk sokszor eszembe jutott, de jó lenne ott élni. Tenger, pálmafák, kedves nép... na és a barátok? az ünnepek? a kultúránk és hagyományaink?
Soha nem lesz ugyanaz.
Mi itthon vagyunk boldogok és becsülöm és tisztelem azokat, akik az 56-os nehéz idők alatt is itthon maradtak. Az a dicsőség és nem Svájcban élni....
Puszillak mind a négyőtöket :)

panka írta...

Ingrid, nekem meg a te soraidtól szökött könny a szemembe... Bár csak elképzelni tudom, azért sejtem, hogy nem lehetett könnyű döntés elhagyni a szülőföldedet. De oka volt, ebben biztos vagyok és ezért nem is kell mentséget keresned!
Azért Erdélyből Magyarországra költözni nem ugyanaz az eset, mint egy vadidegen országba, hiszen nem te tehetsz róla, hogy ma már ez országváltásnak számít... Ahogy Bea írta egyszer nemrégiben a blogján, nem a kisemberek tehetnek róla, hogy valamikor valakik, egy idegen országban, egy íróasztal fölött úgy döntöttek, hogy aki ott marad, az idegen kell hogy legyen a saját hazájában.
Nem akarok ebbe nagyon belemenni, főleg mert én mégiscsak kívülről szemlélem ezt a helyzetet, de meggyőződésem, hogy se ott élni, se eljönni onnan nem könnyű dolog.

Én örülök, hogy itt élsz, és örülök, hogy itt vagy boldog. :-)

PM írta...

Borinak boldog hófordulót!
Teljesen más megvilágítást kapnak a történések a Ti soraitokból! Nekem régóta nem élnek nagyszüleim, akik meséltek volna bármiről (csak könyvekből olvasott dolgok élnek bennem), illetve egy nemzeti ünnepen már csak az fordul meg a fejemben, hogy nem szeretnék utcára menni, mert nem "ünnep", nem megemlékezés zajlik már!
Ingrid jó, hogy itt vagy :)

Anyatünde (Bea) írta...

Panka, az Egmont-nyitány micsoda jó ötlet volt! :)

Mivel én kb. 10 évvel vagyok nálad idősebb, nekem gyak. SEMMIT nem meséltek gyerekkoromban a szüleim-nagyszüleim '56-ról, úgy gondolták, ez a biztosabb.
Már egyetemista voltam, mikor apukám ('56 őszén volt elsőéves vegyészhallgató) mesélt ezt-azt. Többek között azt is, hogy állandóan az Egmont-nyitány ment a rádióban azokban a napokban.
(Ő nem folyt bele az eseményekbe különösebben, bár a Ráday utcai kolesz, ahol lakott, elég közel volt pl. a Rádióhoz. Ahogy lehetőség volt rá, hazament a szüleihez. Legalább megmaradt és folytathatta az egyetemet. :-/)