Terhesnyavalygások

Na hadd nyavalyogjak már egy kicsit így terhességileg. Nem áldott állapot, az se hordott még ki egy gyereket se, aki szerint ez a helyes kifejezés. Másállapot, esetleg. Meg várandósság is, mert várom Őt, hát hogyne várnám, máskülönben végig se csinálnám ezt a hajcihőt. :-)

Pedig nincs is sok nyavalyám, tudom, hogy sokan boldogok lennének ilyen terhességgel is, de azért jólesik kicsit elsorolnom sokasodó nyűgeimet.

Hányás, rosszullét: most összesen 4 alkalommal jutottam odáig, hogy leborulva áldoztam a nagy fajanszistenség előtt, ez kiskutyafüle ahhoz képest, hogy Borival 10 héten át masszívan hánytam napjában kétszer. Meg ez már amúgy is régen volt, utoljára nyár elején fordult elő ilyesmi. Csak megemlítettem, de menjünk is tovább, aktuális nyavalyákból is össze tudok szedni egy csokorra valót.

A hajam ronda. Ezen kicsit meg vagyok sértődve, mert Borival anno gyönyörű lett, dús és fényes, és teljesen zsírmentes, akkoriban elég volt hetente egyszer hajat mosnom. Most nincs ilyen jó dolgom, maradt a szokásos, tőnél zsíros, hajvégnél száraz kombináció.
A hajszálerek az arcomon is kitágultak, jó rondák.

Ez nem túl nőies, de bevallom: folyamatosan izzadok, mint egy ló.
Szintén nem egy finom vallomás, de a melleim engem személy szerint két hatalmas, ámde fonnyadt görögdinnyére emlékeztetnek. Mondjuk végső soron lényegtelen, hogy engem mire emlékeztetnek, a lényeg, hogy Lacit állítólag nem erre.

Elérkeztünk a legkritikusabb pontomhoz - terhességtől függetlenül a legproblémásabb testrészem: a hasam. Viszket, húzódik, hájas, és épp ma reggel konstatáltam, hogy minden elképzelést felülmúlóan csíkos. :-(

Jó az összes eddigit csak félig poénból nyavalyogtam, de ez az egy komolyan elkeserít, 25 évesen valahogy nem dob fel a gondolat, hogy soha többé az életben nem vehetek föl bikinit nyilvános helyen.(Nem túlzok, ez már az a kategória, amit büntet az ízlésrendőrség, gyengébb idegzetűek elsírnák magukat a látványomtól a strandon.) Illetve ugye van a sebészkéses megoldás, de az sem egy vonzó alternatíva számomra. Pedig kentem én (és masszíroztam, és csípkedtem, és váltózuhanyoztam, és ráolvastam) Borival is, most is, drágábbnál drágább, majd olcsó, de garantáltan hasznosnak mondott csodaszerekkel, de ezúton üzenem minden érintettnek: kár a gőzért, ez színtisztán hajlam kérdése, ha a bőröd repedni akar, hát repedni fog, ha mannával kened, akkor is.

Ehhez képest a lábamon lévő visszereken már csak kacagok. Mondjuk azok tényleg kispályásak, nem is fájnak, és csak közepesen rondák. (Úgyse látok el odáig a hasamtól.)
Mozgásom erőteljesen emlékeztet egy mozgáskorlátozott pingvinére.
A gyomrom rengeteget ég mostanában, Borival az elején égett, Hugival csak most kezdődött. A hasgörcsökről meg nem is beszélek, sajnos vannak, és egyáltalán nem a fájdalom a legrosszabb benne, hanem a pánik, hogy nehogy már megszülessen ez a gyerek idő előtt. Most azt beszéltem meg vele, hogy ha még legalább 6 hétig jókislány lesz, és bentmarad, akkor ha kibújik, kap csokit. De lehet, hogy anyatejben maradtunk, már nem emlékszem. :-)

És akkor a lelkemről még nem is szóltam, pedig lenne mit. Nyargalásznak bennem a terhességi hormonok le, s föl, és bár igazán könnyed stílusban csevegek erről bárkivel, teljesen őszintén szólva rég voltam ilyen depresszióközeli állapotban, mint most. De legalább pontosan tudom az okát, és azt is, hogy csak időszakos.
Nem csak az aktuális bezártság, és tehetetlenségemből adódó nehézségek okozzák a rosszkedvet, levertséget, hanem azt is bevallom - ha már ilyen őszinte lett ez a bejegyzés - hogy rendesen teli vagyok szorongással, hogy miként fogom megállni a helyemet kétgyerekes anyukaként.
Igazán sokat segít, hogy kivétel nélkül mindenki, akivel szót váltok erről, azzal kezdi: hát igen, az eleje borzasztó nehéz lesz... Függetlenül attól, hogy az illetőnek van-e akár csak egy gyereke is, ezt mindenki tudni véli, hogy én meg fogok pusztulni. Szép kilátások.

Nem vagyok mindig ennyire negatív (de mostanában azért többnyire igen), és mindettől függetlenül nem csak a társadalmi elvárások miatt mondom, hogy nagyon várom, és máris imádom a kisebbik lányomat, hanem mert valóban így van, nem ő tehet róla, hogy nehéz ez a helyzet.
Hát csak gondoltam ezt is megosztom kedves olvasóinkkal, hátha valaki kíváncsi a szegény kisterhes panaszaira.

Ja, és még azt akartam mondani, hogy feltöltöttem az albumba az októberi képeinket, jó sok, de szépek, meg viccesek, nézzétek meg!