Valami, amiről nem terveztem írni...

De úgy érzem nem tudom magamban tartani a véleményemet.
Botiról van szó, a kisfiúról, akiről írtam itt a blogon pár napja. A legtöbbeknek nemigen kell magyarázni, hogy ki is ő, egy pici hős, aki keményen küzd most egy szörnyű betegséggel, a leukémiával, és sajnos egy agyvérzés utóhatásaival is meg kell bírkóznia.
Mióta írtam róla, sokakkal együtt mindennap rengeteget gondolok rájuk, ismeretlenül is, és sok könnyet hullattam érte, és még több imát mormoltam már el a gyógyulásáért.

Amiért ismét írok most róluk, annak az az oka, hogy sajnos az ő életükbe is begyűrűzött az emberi kicsinyesség és butaság, épp most, mikor kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy mindenféle beteglelkű emberekkel foglalkozzanak.

Arról van szó, hogy Lyndy, Boti édesanyja bezárta a blogot a nagyközönség előtt, ahol nap mint nap tájékoztatta az érdeklődőket Boti hogylétéről. Csak néhány személyes barátja, ismerőse olvashatja őket tovább. Nem ismerem a döntésének pontos hátterét, ha jól értettem túl sok kéretlen javaslat, felajánlás, zargatás érkezett felé, és úgy érezte, nem bír már ezekkel is foglalkozni ebben a nehéz helyzetben.
Ami miatt úrrá lett rajtam a döbbenet, hogy emberek tömkelege nem bírja tiszteletben tartani egy beteg gyermek édesanyjának a döntését, és kígyót-békát kiabálnak mindenféle oda nem illő helyeken erre a borzasztó bánatot és aggódást átélő fiatal nőre. (Egészen biztos vagyok benne, hogy senki, aki nem élt át hasonlót, még a legjobb szándékkal sem képes átérezni azt a jeges rémületet, aggodalmat, és bánatot, amit ilyenkor érezhet egy anya.)

Nem ismerem Lyndyt, se személyesen, se virtuálisan, így én sem kaptam most meghívót Boti blogjára. És???? Akkor mi van? -kérdem én.
Így talán nem tudok imádkozni érte???? Nem tudok gondolni rá???? Dehogynem!
Világnézet kérdése, de én például vadidegen, sosem látott afrikai éhező kisgyerekekért is elmondok néha egy-egy imát, pedig se blogjuk nincs, se fórumuk, se fényképet nem láttam róluk, a nevüket sem tudom, de hiszem, hogy ettől még imádkozhatok a jobb sorsukért.

De rendben, tudom, sokan nem hisznek Istenben, ők drukkolnak, és pozitív energiákat küldenek, ez is épp olyan jó, ha szívből jön. Mert a szeretet ereje az, ami segíthet - ha ugyan, mert azért tegyük hozzá, én a hitem mellett igencsak szkeptikus is vagyok sok kérdésben, és azért lássuk már be, hogy az orvostudománynak is talán van némi szerepe egy ember gyógyulásában, és ehhez nekünk nem sok közünk van.

Na de szívből jön-e az olyan pozitív energia, amit átadója csakis akkor tud kiárasztani, ha napról napra kielégítik információéhségét, katasztrófahajhászó kedvét... Szívből jött-e az az ima, amit "gazdája" most felhánytorgat Lyndynek, és úgy érzi, neki azért cserébe jár az információ, és hogy őt, szegényt, kihasználták, potyára mondott imát.
Milyen energiaadomány az, ami csak Boti fényképe láttán hat??? Jó, rendben, mondjuk baromira ezoterikus, és ehhez én nem értek, de fénykép a wiwen is van Botiról, nézegessék azt az önjelölt gyurcsokjózsefek, ehhez nem kell a blog.

Elnézést a kirohanásért, de mélységesen felháborít ez a fajta önző, buta, elbizakodott hozzáállás, amivel a témában találkoztam... Emberek, akik komolyan gondolják, hogy Boti akkor és csak akkor fog jobban gyógyulni, ha ők minden nap virtuális katasztrófaturizmust rendeznek a blogján, és személyesen mondják meg a frankót Lyndyéknek.

Hát elnézést, ez most kibukott, és tán kicsit nyers is lett, de így gondolom.

Kicsi Boti, gyógyulj, küzdj, továbbra is ilyen bátran, ügyesen, ahogy eddig tetted, én továbbra is csendben imádkozom érted, és hiszem, hogy meggyógyulsz, de a lényeg úgysem rajtam múlik, hanem a te élni akarásodon, anyukád és apukád beléd vetett hitén, a Jóistenen, és az orvosokon.