Tompa puffanás

Ha hallottatok ma valami ilyesmit, az a nagy kő volt, ami leesett a szívemről. Jó, mostanra talán már csak egy kis kavics volt, de eredetileg egy nagy, nehéz, súlyos kőként kezdte pályafutását, mikor a 24. héten először hangzott el orvosom szájából a "koraszülés" szó, velem kapcsolatban.
Igen, ez hosszú hetekig beárnyékolta a babavárást, minden kisebb hasgörcs jó nagy lelki görcsöt is okozott, mert tudtam, hogy ha valamit, hát azt nagyon nem akarom, hogy hamarabb szülessen ez a baba.(Jó vicc, ki akarná...)

Nem írtam erről igazán soha, mert még beszélni sem mertem róla, Lacinak is csak elvétve picit, de hogy mennyire nyomasztott ez, arra az a rengeteg cikk, és történet, és tudományos magyarázat a bizonyíték, amiket elolvastam a témában. Úgy voltam vele, hogy ebben semmiképp nem jó a struccpolitika, a koraszülés, ha bekövetkezik, mindenképp egy sokk, legalább alapszinten legyek tisztában azzal, hogy mi vár olyankor babára és mamára. A doktorom szerencsére egyetértett a logikámmal, és készségesen elmondta, hogy mi olyankor a teendő, hol van a legjobb PIC Budapesten, mentővel érdemes menni, nem taxival, még ha az gyorsabbnak is tűnik, stb. és persze közben azért igyekezett is megnyugtatni, hogy reméljük erre nem kerül sor, de legalább nem hajtott el a "Jaj anyuka ilyenre gondolni sem szabad" című álszent dumával. Már miért ne lenne szabad, ha egyszer van rá reális esély...

De nem kellett felhasználnom ezt a tudásomat, és ezért nem győzök eléggé hálás lenni.
Mint ahogy sokmindenért, és úgy döntöttem, most ezeket is megemlítem, ha már errefelé tereltem a szót.

Talán a karácsony előtti hangulat is okozza, de méginkább a terhességi érzékenység, mindenesetre bármi is az oka, örülök, hogy hirtelen elkezdtem így látni ezeket a dolgokat:
Rádöbbentem, hogy mennyire hálás lehetek a családomért, hogy van kiket szeretnem, és ők is szeretnek engem, hogy van hol laknunk, hogy egészségesek vagyunk...és egy sor ilyen rémesen közhelyes gondolat, de valahogy mostanában nap mint nap tudatosul bennem, hogy ezekért igenis hálás lehetek.
Hogy a világnak ezen a részén élek, és nem egy olyan részén, ahol mindennapos az öldöklés és a nyomor, hogy a gyerekemnek nem kell szenvednie, hanem minden alapvető lehetőség az én kezemben van, hogy boldog gyerekkort teremtsek neki, hogy nem kell azért sírnom, mert nincs mit adnom neki enni.

Jaj, tudom, üres szentimentális csöpögésnek hangzik ez, de valahogy most bennem átkattant ez, és komolyan tudok örülni ezeknek a dolgoknak. És nem is kell olyan messzire menni, a világ másik felére, sajnos az elmúlt hetekben ennél közelebb is több olyan tragédiát is "láttam" kívülről, amik ha eszembe jutnak, valahogy rögtön meg kell ölelnem a kislányomat, és olyankor csak arra gondolok, hogy én vagyok a legboldogabb nő a világon, amiért van nekem egy ilyen csodám, és hogy megintcsak hálás vagyok azért, hogy nem kell megtudnom milyen lehet elveszíteni mindezt.

Nem szoktam mindig ezen agyalni, és ettől még egy fáradt nap végén kiabálok a gyerekemmel, hogy álljon már le egy kicsit, és ne bőgjön megállás nélkül(Jelzem, ez Borival is csak fáradt napok végén fordul elő, pl. tegnap, de egyébként nem jellemző, hogy hisztizne.), de aztán megölelem és megbeszéljük a dolgot, és éjjel, ha felriadok(most már elég gyakran, így a terhesség végefelé járva) megintcsak az jut eszembe, hogy nincs ennél jobb dolog a világon, mint hogy van kiket szeretnem, és ismét hálát adok, hogy pillanatnyilag legnagyobb gondom az életben, hogy kinek mit ajándékozzak karácsonyra, elég szép rend van-e a lakásban(nincs), és hogy vajon hány hónap múlva fog koffein csorogni az ereimben vér helyett, ha két gyerek mellett kell helyt állnom. :-D Addig jó, míg van gyerek, van gond, és van kávé. :-)

De viccet félretéve, azt szerettem volna ideírni, hogy köszönöm Istenem.
Azt is, hogy nem jött korábban ez a baba a kelleténél, és most már bármikor is bújik ki, szép kifejlett kisbabának fog számítani, és az összes többi köszönnivalót is.

Vegyük úgy, hogy ez volt az ezévi vallásos tanúságtételem. :) Ennél gyakrabban úgyse szoktam ilyesmiről írni.